2. fejezet

Anna Karenina

Lassan lépkedek a repülőtér várótermében, körülöttem mindenki örül, és szinte rohan családtagjaihoz. Ebben a pillanatban jövök rá, hogy fogalmam sincs, kit kell keresnem. Leülök egy üresen lévő padra, előveszem barna bőrkötésű noteszemet, és firkálgatok bele. Ha valaki nagyon keres, az úgyis megtalál. Biztos vagyok benne, hogy Mr. H nem fog magamra hagyni, ha már magángépet küldött értem. Verset kezdek írni a repülőtéren látott boldog arcokról, a hatalmas hangzavarról, a tanácstalanságomról, és egyáltalán erről az egész szituációról, ami körülvesz, és ami nyomaszt már azóta, hogy felszálltam a gépre. Sokszor írok verseket, nem tudom mikor vált szokásommá, de egyszerűen megnyugtat, és szeretem csinálni.

Egyszer csak észreveszem a szemem sarkából, hogy valaki leül mellém. Óvatosan odapillantok, egy a várótermet idegesen kémlelő tekintettel találkozik össze az enyém. Kérdő tekintetem láttán rám mosolyog.

-Nehéz úgy megtalálni valakit, hogy még soha nem láttam, és azt a vacak névtáblát is otthon hagytam. Ráadásul még késtem is, úgy 10 percet...-magyarázta még mindig mosolyogva.

Őszintén szólva soha nem érdekeltek a fiúk, de most az egyszer alig bírtam levenni róla a szememet. Fehér pólót és kék térdnadrágot viselt, és valószínűleg nem rég lépett ki a zuhany alól, mert barna hajában apró vízcseppek gyöngyöztek. De nem is a kinézete fogott meg, hanem a belőle áradó nyugalom.

Csodálkoztam, hogy ilyen jól felfogom, amit mond, pedig nem beszélek túl jól angolul, de inkább nem próbálkozom válasszal, ehelyett egy rámosolygok, és visszatérek a füzetemhez.

Mivel nem válaszolok, megrántja a vállát, és elővesz egy könyvet. Nem bírom ki, és odapillantok:

Vronszkij.

Ez az egyetlen szó elég, hogy felismerjem mit olvas.

-Te komolyan Anna Karenina-t olvasol? Nem néztem volna ki belőled. - gondolkodom túl hangosan, egy pillanatra meg is rémülök.

-Én se néztem volna ki belőled, hogy költő vagy. Azt hiszem elmegyek intézkedni, mert így egész nap itt fogok ülni.

Nézem, ahogy feláll és egyre távolodok.

Milyen szerencsés az, akit vár.

Miket beszélek?! Becsukom a noteszemet, mielőtt még elkezdenék valami csöpögőset írni, és elteszem a táskámba. Ekkor meghallok egy női hangot:

Kérjük Emma Silvstedt-t az információs pulthoz fáradni!

Köszönjük!

Megrezzenek a nevem hallatán, és lassan elindulok a pult felé, ahol egy srác várakozik, háttal nekem. Azonnal felismerem. Ekkor megfordul, és megpillantom a már oly ismerős mosolyt.

-Szervusz, hugi!

Egyszerűen nem jutok szóhoz, nem hiszem el, hogy ez velem történik meg.

-Jamie Hamblett vagyok, de nyugodtan szólíts csak JJ-nek. Te pedig Emma, és őrülten sajnálom, hogy elkéstem. Gondolom szívesen körülnéznél itt, Londonban, de Nanny minimum megöl, ha nem viszlek haza, és nem tömhet tele. De valamelyik nap szívesen behozlak városnézésre.

Nem jutok szóhoz, fogalmam sincs mit mondjak, erre még álmomban sem gondoltam volna. Annyira örülök, hogy ez elmondhatatlan. Ennyi szorongás a semmiért.

-Nagyon örülök, JJ. Fogalmam sem volt, hogy épp Londonba kerülök. Az angolom miatt pedig bocsánat, de még bele kell rázódnom.

-Szerintem máris megszoktad. Azt hittük, hogy majd szótárral kell fel-alá mászkálnunk, mert te se fogsz érteni minket, és mi se téged. De remekül beszélsz angolul.

-Köszönöm.

Ekkor már ott lépkedtünk egymás mellett a napsütésben a szebbnél szebb autók között. Végül JJ megáll egy gyönyörű kék sportkocsi mellett, és kinyitja nekem az ajtót.

NA NE! Most minimum meghaltam, és a mennyországban vagyok!

Eláll a lélegzetem, a nap folyamán már nem tudom hányadszorra. Beszáll ő is a kocsiba, és már száguldunk is. Az úgy 1 órás autóút után megállunk egy csodaszép ház előtt. A teraszon egy vadul integető női alakot pillantok meg.

-JJ remélem nem késtél sokat. Szervusz kis drágám! Milyen kis vékonyka vagy, és olyan kis sápadt, na ne félj, majd itt megerősödsz! Egyébként Nanny vagyok, és ne felejtsd el aranyom, hogy hozzám mindig fordulhatsz. Jajj JJ, hozd már azt a csomagot, asztalon a leves..

Rettentő sokat beszélt, alig bírom felfogni a hatalmas információáradatot, viszont a lelkesedése rám is átragadt. Mivel Nanny nem enged szorításából, ezért hátrafordulok, és JJ-re mosolygok. Tudom, hogy végre hazaértem.

Remélem sikerült kicsit felpörgetnem az eseményeket! Jó olvasást! (:

Sietek a következő résszel, de lehetséges, hogy csak hétvégére ér ide..

Melodifestivalen

Ne ijedjen meg senki! Csupán kötelességemnek tartom, hogy említést tegyek a ma esti Melodifestivalen döntőjéről. Aki nem tudná, a Mf olyan, mint nálunk A Dal, itt választják ki, hogy a svédek kit küldjenek ki az Eurovízióra. Mivel a blogom az egyik kedvenc énekesem, Ulrik Munther Eurovízió-s dalának címét viseli, gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, hogy mindvégig neki szurkoltam. Végig egy nőnek kinéző 17 éves japán sráctól tartottam, mert hát YOHIO így, YOHIO úgy.
A pontozásról annyit, hogy a külföldi országok sorrendje szerint Ulriké volt a 2. legjobb produkció picivel elmaradva az elsőtől. De hogy a svédek mennyire nem hallanak...Ulrik mindössze 44 pontot kapott, és a svédek legmagasabb pontszámát, azaz 105 pontot YOHIO kapta. Ezzel Ulrik lecsúszott a 3. helyre.
Amúgy az eredmény meglepett, mert nem gondoltam volna, hogy Robin-t küldik ki, akinek a dala véleményem szerint eléggé idegesítő.
Igazából itt sorolhatnám, hogy én kiket láttam volna szívesen Malmö-ben, de ez már lényegtelen.
Amit már tavaly is mondtam: számomra a 2013-as Eurovíziós Dalfesztivál győztese Ulrik Munther! (:

Nyertes dal:

Robin Stjernberg - You 

 Ulrik dala:

Ulrik Munther - Tell The World I'm Here

Remélem mindenki túlélte! Holnap hozom a 2. fejezetet! (:

1. fejezet

Vaníliafagyi 

Nem, ez nem igaz, már nem élek Helsingbourg-ban, és talán már az országot is elhagytuk...szóval fogalmam sincs, hol élek..

Kiöblítem a számat, és megmosom az arcom. Megkockáztatok egy pillantást a tükörképemre: Bőröm hófehér, smaragdzöld szemem csillog az izgatottságtól, kibontom a már meglazult hajfonatomat, és hagyom, hadd omoljon szőke hajam a vállamra. Még pár percig a mosdóban maradok, hátha újra rám tör a rosszullét, majd elindulok megnézni van-e valami ehető. Kinyitom a hűtőt, és elkezdek kutatni, végül egy hatalmas doboz vaníliafagyira esik a választásom. Nagyon jól esik a jéghideg édesség, eddig észre sem vettem, hogy farkaséhes vagyok.Hallgatnom kellett volna Vendelára, ennem kellett volna indulás előtt. Szörnyű bűntudatom támad, búcsúzáskor barátnőm vagy 10-szer a lelkemre kötötte, hogy hívjam fel és vigyázzak magamra, tőlem pedig csak egy erőtlen ölelésre futotta. Lehet, hogy soha többé nem látom, és csak ennyi telik tőlem.

Most megint rám tör a szorongás. Világéletemben nem volt semmi önbizalmam, vagy önbecsülésem. Honnan is lenne? 

Hiszen épphogy megszülettem, a szüleim azonnal lemondtak rólam. Egyáltalán nem ismerem őket, és az egész életemet egy kicsi, eldugott árvaházban, a töltöttem. Egészen biztos, hogy ez az egész az én hibám. Nem tudom mit csináltam rosszul, de valamit tennem kellett. Az ember nem mond le csak úgy a gyerekéről. Több, mint 10 évig mindenkitől elzárkózva éltem, ekkor érkezett a nálam 2 évvel idősebb Vendela. Ő egy autóbalesetben vesztette el szüleit, és akkor 16 éves nővérét. Mivel egyetlen élő rokona sem maradt, nem volt más választás, mint az árvaház. Vendelával hamar barátnők lettünk, mindent együtt csináltunk, és szinte elválaszthatatlanok voltunk. Egészen február végéig, amikor bejelentették, hogy az életem megváltozik. Nem értettük a dolgot, hiszen ki fogad örökbe egy 16 éves lányt?! De mi mást tehettem, mint 5 nappal később felültem egy hatalmas H betűvel jelölt magángépre, és elindultam isten tudja hová.

Most hirtelen lenézek az ölemben tartott fagyis dobozra. Szinte teljesen megolvadt..így már nem is olyan finom. Kinézek az ablakon, és látom egy ismeretlen város körvonalait kirajzolódni. Visszapakolom a maradék fagyit a hűtőbe, és összeszedem kevéske holmimat. Megérkeztem.

Meghoztam az 1. fejezetet. Remélem tetszik! (: 

Prológus

Prológus

Nem kapok levegőt. A torkom teljesen kiszáradt. A félelem, mintegy hullám borít el. Szinte teljesen megbénít. Az életem egyáltalán nem volt egyszerű, vagy éppen zökkenőmentes, de még soha nem féltem ennyire.

Ennek valószínűleg egyik oka a magasság, hiszen még az emeletes ágy is iszonyatos magasan van, nemhogy egy repülő. Elhatározom, hogy kinézek az ablakon, bár még nem tudom, hogy ez jó ötlet-e, de muszáj kockáztatnom, látnom kell még egyszer az oly ismerős hegyeket. Amint megpillantom a hófödte hegycsúcsokat, érzem, hogy egy apró nedves kis valami gördül végig az arcomon. Csak nem sírok?! Nem, az teljességgel lehetetlen. Nem állítom azt, hogy boldog voltam itt, mert nem történt velem túl sok jó, de mégis hiányozni fog, hiszen 16 éven keresztül itt éltem. Amikor újra kinézek az ablakon már nem látok mást, csak hófehér felhőpamacsokat. Annyira gyönyörű a látvány, és annyira kedvem támadna megérinteni, hogy szinte el is felejtem szorongásomat. Viszont ez nem tart túl sokáig, és visszatérek a rideg valóságba.

Hová megyek? Miért és miért most történik ez velem?

Rám tör a pánikroham, és elkezdem monoton hangon a már jól begyakorolt szöveget:

16 éves vagyok, a nevem Emma, Helsingborg-ban élek......

De ekkor megakadok, egyszerűen nem bírom tovább, és kezem a szám elé tapasztva futok a mosdó felé...