8. fejezet

Modern Aranyhaj

Amint belépek a szobámba, máris hallom az apró dörömbölő zajt. Egyszerre villan fel az összes krimiben, thrillerben, és horrorban látott képkocka. Amint erőt veszek magamon, hogy megmozduljak végre, körbenézek a szobában, és próbálom meghallani, hogy honnan is jöhet a zaj. Pár perc hallgatózás után rájövök, hogy csakis az ablak felől jöhet a zaj, és egy enciklopédiával a kezemben elindulok felé.

Húúúúú..milyen félelmetes lehetek egy tudományos könyvvel a kezemben. Mire eszembe jutna, hogy bárkit is fejbe vágjak vele, már rég végem..

Amint odaérek, újra hallani lehet a hangot, és ekkor veszem észre, hogy az nem más, mint egy kavics. Valaki kővel dobálja az ablakomat. Nagy nehezen rájövök, hogy kell kinyitni a hatalmas fehér ablakokat, és kinézek a ház udvarára.
-Pssszt!
A hatalmas könyvet magamhoz szorítom, hogy az adott pillanatban lesújthassak vele.
-Psszt! Emma!
Az egyik bokor mögül George feje bukkan elő.
-Emma, beszélnünk kell!

Hát, azt hittem azért még lesz egy kis időm gondolkodni.

-Egyetértek. Viszont, ha meglát JJ, akkor tuti nem éred meg az estét.
-Nem érdekel, valahogy akkor is fel kell jutnom. -kérlel.
-Várj! Van egy ötletem!

Még az árvaházban találtuk ki, amikor nem akartak minket kiengedni délutánonként a városba. Csak a lepedőket kell egymáshoz kötözni, majd a szobában hozzáerősíteni egy nehéz tárgyhoz.

Miután elkészülök a csomózással, elégedetten dobom le az elkészült művet. George megragadja a végét, és már mászik is fel. Pont mint egy kis majom. Amint felért egyből felhúzzuk a lepedőket, mielőtt még bárki is észrevehetné.
-Tudsz róla? -fordul felém bűntudatosan.
-Mármint a lenti jelenetről JJ-vel? A lényeget tudom. És köszönöm a csokrot, nagyon szép.
-Babarózsa. -csak ennyit bír mondani.
Pár perc csend után végül ő szólal meg először.
-Emma, tudnom kell.
-Tudom. De nem is tudom pontosan mit érzek.
-Számítottam rá, hogy össze leszel zavarodva, és képes vagyok várni. Csak tudod..
-Igen, értem. Estére valószínűleg tudni fogom mit is szeretnék.
Mielőtt az ablak felé indulna ösztönösen utánamegyek és megölelem.

Hát én nem vagyok normális. Most mondtam, hogy össze vagyok zavarodva, a vége az lesz, hogy már ő is összezavarodik. Vagy ami még rosszabb: ELBÍZZA MAGÁT! 

Felnézek George-ra, aki időközben viszonozza az ölelést, de semmilyen változást nem látok az arcán. Végül elenged.
-Viszlát este!
-Este...
És eltűnik arra, amerről érkezett.

Sikerült még ma meghoznom! Jó olvasást! (: